Máriazell - Csíksomlyó zarándoklat Konklúziók (2)
- Részletek
- 2014. április 21.
Most, több mint fél évvel a hazaérkezésem után ezt a visszaemlékezést papírra vetve, gondolatban megint bejártam, lélekben végigéltem az Utat. Ami lényegtelen az kihullott, ami fontos, az élesen felidéződött. Egyre nehézkesebb lett az írás, ahogy egyre nehezebb lett az Út is. Akkor sem értettem és most sem felfogható pusztán racionálisan, hogy hogyan tudtam végigmenni rajta. Ezt csak megtérő, és hívő ember érti, erre csak meghívott és hívő ember képes. A Camino-n is az volt a legfontosabb konklúzió, hogy nem lehet megtenni gyalog 800 kilométert hátizsákkal, középkorú és idős emberek sokaságának Isten segítsége nélkül. Meghívottak vagyunk, Isten kegyelmébe fogadottak, akik nem túrázók, nem teljesítmény-túrázók, nem hegymászók, hanem zarándokok. Ott a Camino-n persze „könnyű" volt. Volt sok kedves társ, akik mind ugyanabban a cipőben jártak. Volt szálláshálózat, boltok, büfék, éttermek sokasága. Álomszép középkori falvak és városok, telve műemlékkel, templomokkal, világörökséggel. Zarándokmisék, zarándokimák, közös éneklések a szállásokon. Sok-sok egyházi és világi ember, akik a zarándokokkal foglakoztak. Nem kellett védőháló, nem kellett szervezés, telefonálás, nem volt elutasítás, nem álltál este vizes ruhában a kolostor előtt kitaszítva. Biztonságban voltunk és hiába volt sok testi és lelki nehézség, hatalmas emelkedett, boldogító könnyed lebegést éreztem magam is és zarándoktársaim is a megérkezéskor. A mennybemenetel előízét éreztük meg.
Most is erre vártam, erre vágytam. Boldog voltam Csíksomlyón is az érkezésnél. Lehullott rólam minden aggódás, feloldódott minden feszültség. De ez az öröm akkor ott az akaraterőm győzelme feletti öröm volt – a hegymászó öröme, az elszánt turista öröme, hogy megcsináltad, sikerült, eljutottál a célba! Akkor is, ha tudtam Isten nélkül nem ment volna. Vigyázott rám és rengeteg erőt adott, hogy tovább tudjak menni mindannyiszor, még akkor is, amikor fel akartam adni, amikor úgy éreztem éjszakánként sajgó végtagokkal, hogy reggel bizonyosan nem fogok tudni útra kelni. És minden reggelre elmúltak a fájdalmak, minden reggel reménnyel telve indultam tovább. De az érkezéskor Csíksomlyón a Földön maradtam. Boldogan, békésen, hálás szívvel Isten ölébe hajtottam a fejem, de nem repültem. Nem volt lebegés, mint egy-egy kegyhelyen útközben: Celldömöldön, Bakonybélben, és legfőként Máriapócson.
A leírás pontosan mutatja a lelkiállapotom, Istennel való közösségem fokát. A Szent Jakab úton tett zarándoklatomról verset írtam. Abból nem tudtam mást írni. Nem is én írtam. Kifolyt a tollamból. Én csak fogtam a tollat, a szavakat odaföntről kaptam. Most ezt a visszaemlékezést sokszor én írtam. Sokszor nem is vers igazán. Átmenet a vers és a próza között. Amikor jó az írás, amikor sodró, amikor vers, akkor igazi zarándok voltam. Isten felé menő, az ő kegyelmében járó ember. Amikor nehézkes, inkább próza a szöveg, akkor csak egy Földön nehezen járó, lelkében súlyos gondolatokat hordozó elszánt ember voltam, aki el akart menni az Alpoktól a Kárpátokig, Máriazelltől Csíksomlyóig.
Döbbenetes számomra is ez a tűéles visszatükröződés. Döbbenetes, mert megmutatja, hogy mennyire izzadtságszagú és erőltetett minden, amit nem Istennel közösségben és őáltala tesz az ember. Fél éve gondolkodom ennek az Útnak az üzenetén. Nem értettem miért volt olyan nehéz és miért csak „pillanatokra" tudtam elszakadni a Földtől. Le kellett írni ezt a naplót, végig kellett élni újra a terheket, a megkísértéseket, az örömöket és a csodákat. Tudatosítani kellett a lebegés pillanatait, hogy kikristályosodjék: gyenge, esendő, sebezhető, küszködő, kúszó-mászó lény vagy csak a Teremtő nélkül. Ő emel fel, ő tesz zarándokká, ő adja a kreativitást. De miért nem maradtam vele végig? Miért nem mertem jobban ráhagyatkozni?
Talán mert erre az útra nem Ő hívott. Én mentem magam, immár hívőként, azért, hogy megtapasztaljam a zarándoklás élményét a Kárpát-medencében. Azt éreztem, hogy nincs még zarándokút Máriazell és Csíksomlyó között, de minden út zarándokúttá válik, ha zarándok lélekkel jársz rajta és akkor a Teremtő melléd szegődik. Csodás megszentelt helyek vannak. Nekem Máriapócs fénylett fel legragyogóbban közülük.
Le kellett írnom a naplót azért is, hogy megértsem Márton Áron üzenetét. Megértettem, hogy meg kell állni, most otthon van dolog. Számvetést kell készítenem, felhasználva a megszerzett rálátást, tudást és kibontakoztatnom azt. A mindennapi életemnek kell immár zarándokúttá válnia. A szürke hétköznapokban kell előbbre jutni lélekben, szellemben és tettekben és előbbre vinni másokat is. Ezt kell megvalósítanom. Az ember sokszor még a zarándokút utolsó napján sem tudja mi végre volt, mi hajtotta előre. A távlatos tanulságokat akkor ismertem fel, amikor leírtam az Utat - utólag. A Camino üzenete boldogító, repítő volt: Isten kiválasztott, meghívott, nem vagy egyedül, maradj a közelében, tárd ki a szíved, szeress! A Máriazell – Csíksomlyó zarándoklat azt üzente: Vedd fel és vidd a kereszted! Maradj Úton akkor is, ha nehéz! Állj fel, ha elbuksz és menj tovább!
