23. nap II.1. augusztus 3. Esztergom – Márianosztra
- Részletek
- 2014. március 29.
Üres a tér Esztergomban a bazilika előtt a kora reggeli órán.
A Mária szobor szelíd bíztatással tekint rám az induláskor.
A Duna visszatért medrébe. Szárazon áll a Prímás sziget újra.
A Mária Út beépülő kertségeken át vezet ki a városból.
A földút felett porfelhő lebeg, a telkekre igyekvő autók nyomán.
Az útszélen dudva tenyészik, a kertekben fűnyíró berreg.
Félkész házak árválkodnak szomorúan, a merev megtorpanás jelei.
Minden magasztosság szertefoszlik a fizikai térben.
Kőfeszület magasodik a mező határán, 1774-ben állították.
Hírnök a múltból, az átmenetiség esetlegességében a folyamatosság jele.
Avítt, fatáblák mutatják az utat a Majális forrás felé.
Vékony sugárban csorog a víz a kopott kőfalba épített csőből.
Körötte halott barna levelek a száraz földön.
Feledteti az elhanyagoltságot az égő talpamra csorgó, hűsítő víz,
s a tölgyes lombján átszitáló napfény ecsetje tündérvilágot fest az erdőben.
Rózsafűzérbe mélyedő gondolataim a távolba visznek.
Elvétem az útirányt, s nehezen találok vissza. Sok időt vesztek.
A hőség beszivárog az erdőbe is, elszívja az erőm.
Lassan elérem a faluszélt, újra gyomtenger az út szélén,
s szebb napokat látott kő kapuoszlop előtt tábla tudatja,
természetvédelmi terület határán állok. Nyomasztó az elhanyagoltság
s a hőségben kornyadozó lombok csak fokozzák a lehangoló látványt.
Szomorú a sok senkiföldje, a gyommező az utak mentén.
Mikor lesz újra gondos az ország népe, mikor lesz újra gondozott a táj?
Negyven év kiölte sokakból a közös felelősséget, az igényt a szépre.
Az elvágott gyökerek elszáradtak. Mennyi a régi kultúrát őrző mag a földben?
Mennyi köztünk az ősi küldött, ki gondozza a hagyomány újra sarjadó vetését?
Hány évtized kell, hogy beborítsa hazánk földjét a múltból táplálkozó fiatal erdő?
Hány emberöltő telik el, míg újra mélyre hatolnak a fiatal fák gyökerei?
A Duna mentében, párás fullasztó melegben érem el a kompátkelőt.
A hűs folyóban térdig merülve életerő járja át a sejtjeim és
a kék víz felett friss párát permetező szél elfújja a nehéz gondolatokat.
A nagyvízen átkelve idilli a távoli táj; kék-zöld harmóniába olvad a tér.
Szobon a parti fűzfák menedékéből távolodva üres utcák némasága fogad.
Sistereg a hőség a templom előtti főtér szép díszburkolatán.
A rácson át nézem a díszes templombelsőt, néhány percnyi hűs menedékben.
A bozótosban emelkedő úton nincs árnyék, szélén a gyomok barnára aszalódtak.
Tűzben feketére perzselődött barackfák állnak az árvalányhajszínre száradt fűben.
A Sukola keresztnél a bozót alá húzódom, köröttem ijesztő a forró némaság.
Fáradtan fohászkodom, s nem kétlem, hogy kitart az erőm. Továbbindulok.
Olykor árnyék borul az útra, enyhet adón, szelíd bíztatásként.
Dögszag érződik. Bögölyfelhőben vadtetem oszlik az út közepén.
Az agyam reteszel, gondolattalan, csak a haladásra koncentrál.
Túljutok a veszedelmen csípés nélkül. Már nem gondolkodom, csak lépek.
Egyre lassabban. Tompulnak az érzékeim. Nem hallom a méhzúgást.
Az úton pocsolyában gyülekeznek, önfeledten keringenek.
Túljutni, túlélni, menni, nem megállni, Istent kérni, menni, menni -
kattognak a vészhelyzet parancsai az agyamban.
A fáradtság és a félelem egyvelege sajátos tudatállapotot hoz létre.
Robotként működsz, automata üzemmódba váltasz,
minden érzés, gondolat megszűnik, mintha a tudatalatti irányítana.
Valójában a tudat feletti visz tovább. Másként nem is lehet, másként megbénulnál.
Nem érzékelem a téridőt a monoton, egyenes úton.
Aztán véget ér a cserjés az út mentén és kitárul a táj.
Márianosztra kegytemploma és a börtön falai zárják a láthatárt.
Még legalább egy óra, tudatosul a hátralevő táv.
Csak az erek lüktetését érzem a halántékomon.
a lábaim továbbra is robotként lépnek, szűkül a tüdőm.
A férjem árnyas padon vár a kegyhely előtt.
Nem fáradt vagyok, hanem maga vagyok a fájdalmas fáradtság.
Próbálok úgy viselkedni, mintha élnék, de ebben nem vagyok teljesen biztos.
A zarándokszálló hűsében csillapodik sejtjeim forrósága,
a hideg vízben lassan visszatér a normál életműködésem,
de lassúak, gémberedettek még a mozdulataim sokáig.
Merev izmokkal, óvatosan járva megyek az esti misére.
Ájulás környékez, sűrűn veszem a levegőt, kiszárad a szám.
Térdepelve fohászkodom és enyhül a szorítás.
Szentáldozáshoz járulok és lehullik a fáradtság fojtó páncélja.
Megszűnik izmaim merevsége, oxigént kap az agyam,
elmúlik a feszülő lüktetés az ízületeimben.
Élek, jól vagyok. Köszönöm Uram, Istenem!