TÁJMŰHELY

23. nap II.1. augusztus 3. Esztergom – Márianosztra

esztergom_kertvaros_img_1958_resize
esztergom_kertvaros_img_1962_resize
pilis_majalis_forras_basaharc_img_1967_resize
basaharc_rev_img_1979_resize
basaharc_rev_img_1988_resize
marianosztra_img_2016_resize
marianosztra_img_2025_resize
marianosztra_img_2030_resize
marianosztra_img_2031_resize
szob_img_1993_resize
szob_img_1994_resize
szob_img_1996_resize
szob_felett_img_2004_resize
szob_felett_img_2005_resize
szob_flett_sukola_kereszt_img_2007_resize
szob_flett_sukola_kereszt_img_2011_resize

Üres a tér Esztergomban a bazilika előtt a kora reggeli órán.

A Mária szobor szelíd bíztatással tekint rám az induláskor.

A Duna visszatért medrébe. Szárazon áll a Prímás sziget újra.

A Mária Út beépülő kertségeken át vezet ki a városból.

A földút felett porfelhő lebeg, a telkekre igyekvő autók nyomán.

Az útszélen dudva tenyészik, a kertekben fűnyíró berreg.

Félkész házak árválkodnak szomorúan, a merev megtorpanás jelei.

Minden magasztosság szertefoszlik a fizikai térben.

Kőfeszület magasodik a mező határán, 1774-ben állították.

Hírnök a múltból, az átmenetiség esetlegességében a folyamatosság jele.

 

Avítt, fatáblák mutatják az utat a Majális forrás felé.

Vékony sugárban csorog a víz a kopott kőfalba épített csőből.

Körötte halott barna levelek a száraz földön.

Feledteti az elhanyagoltságot az égő talpamra csorgó, hűsítő víz,

s a tölgyes lombján átszitáló napfény ecsetje tündérvilágot fest az erdőben.

Rózsafűzérbe mélyedő gondolataim a távolba visznek.

Elvétem az útirányt, s nehezen találok vissza. Sok időt vesztek.

A hőség beszivárog az erdőbe is, elszívja az erőm.

Lassan elérem a faluszélt, újra gyomtenger az út szélén,

s szebb napokat látott kő kapuoszlop előtt tábla tudatja,

természetvédelmi terület határán állok. Nyomasztó az elhanyagoltság

s a hőségben kornyadozó lombok csak fokozzák a lehangoló látványt.

Szomorú a sok senkiföldje, a gyommező az utak mentén.

Mikor lesz újra gondos az ország népe, mikor lesz újra gondozott a táj?

Negyven év kiölte sokakból a közös felelősséget, az igényt a szépre.

Az elvágott gyökerek elszáradtak. Mennyi a régi kultúrát őrző mag a földben?

Mennyi köztünk az ősi küldött, ki gondozza a hagyomány újra sarjadó vetését?

Hány évtized kell, hogy beborítsa hazánk földjét a múltból táplálkozó fiatal erdő?

Hány emberöltő telik el, míg újra mélyre hatolnak a fiatal fák gyökerei?

 

A Duna mentében, párás fullasztó melegben érem el a kompátkelőt.

A hűs folyóban térdig merülve életerő járja át a sejtjeim és

a kék víz felett friss párát permetező szél elfújja a nehéz gondolatokat.

A nagyvízen átkelve idilli a távoli táj; kék-zöld harmóniába olvad a tér.

 

Szobon a parti fűzfák menedékéből távolodva üres utcák némasága fogad.

Sistereg a hőség a templom előtti főtér szép díszburkolatán.

A rácson át nézem a díszes templombelsőt, néhány percnyi hűs menedékben.

A bozótosban emelkedő úton nincs árnyék, szélén a gyomok barnára aszalódtak.

Tűzben feketére perzselődött barackfák állnak az árvalányhajszínre száradt fűben.

A Sukola keresztnél a bozót alá húzódom, köröttem ijesztő a forró némaság.

Fáradtan fohászkodom, s nem kétlem, hogy kitart az erőm. Továbbindulok.

Olykor árnyék borul az útra, enyhet adón, szelíd bíztatásként.

Dögszag érződik. Bögölyfelhőben vadtetem oszlik az út közepén.

Az agyam reteszel, gondolattalan, csak a haladásra koncentrál.

Túljutok a veszedelmen csípés nélkül. Már nem gondolkodom, csak lépek.

Egyre lassabban. Tompulnak az érzékeim. Nem hallom a méhzúgást.

Az úton pocsolyában gyülekeznek, önfeledten keringenek.

Túljutni, túlélni, menni, nem megállni, Istent kérni, menni, menni -

kattognak a vészhelyzet parancsai az agyamban.

A fáradtság és a félelem egyvelege sajátos tudatállapotot hoz létre.

Robotként működsz, automata üzemmódba váltasz,

minden érzés, gondolat megszűnik, mintha a tudatalatti irányítana.

Valójában a tudat feletti visz tovább. Másként nem is lehet, másként megbénulnál.

Nem érzékelem a téridőt a monoton, egyenes úton.

Aztán véget ér a cserjés az út mentén és kitárul a táj.

Márianosztra kegytemploma és a börtön falai zárják a láthatárt.

Még legalább egy óra, tudatosul a hátralevő táv.

Csak az erek lüktetését érzem a halántékomon.

a lábaim továbbra is robotként lépnek, szűkül a tüdőm.

 

A férjem árnyas padon vár a kegyhely előtt.

Nem fáradt vagyok, hanem maga vagyok a fájdalmas fáradtság.

Próbálok úgy viselkedni, mintha élnék, de ebben nem vagyok teljesen biztos.

A zarándokszálló hűsében csillapodik sejtjeim forrósága,

a hideg vízben lassan visszatér a normál életműködésem,

de lassúak, gémberedettek még a mozdulataim sokáig.

Merev izmokkal, óvatosan járva megyek az esti misére.

Ájulás környékez, sűrűn veszem a levegőt, kiszárad a szám.

Térdepelve fohászkodom és enyhül a szorítás.

Szentáldozáshoz járulok és lehullik a fáradtság fojtó páncélja.

Megszűnik izmaim merevsége, oxigént kap az agyam,

elmúlik a feszülő lüktetés az ízületeimben.

Élek, jól vagyok. Köszönöm Uram, Istenem!