TÁJMŰHELY

19. nap 2013. június 6. Majkpuszta - Kolduszállás alatti autópálya átjáró

majkpuszta_img_1559_resize
vertessomlo_csakanyospuszta_kozott_img_1587_resize
vertessomlo_csakanyospuszta_kozott_img_1585_resize
vertessomlo_csakanyospuszta_kozott_img_1604_resize
vertessomlo_csakanyospuszta_kozott_img_1606_resize
csakanyospuszta_utan_img_1616_resize
csakanyospuszta_utan_img_1614_resize
felsogalla_img_1620_resize
csakanyospuszta_utan_img_1615_resize
felsogalla_img_1625_resize
felsogalla_img_1627_resize
felsogalla_utan_img_1644_resize
felsogalla_utan_img_1638_resize
felsogalla_utan_img_1641_resize
felsogalla_utan_img_1642_resize
felsogalla_utan_img_1646_resize

A toronyhoz már csak az egykor volt templomhajó romjai tapadnak.

A némaságban élt kartauzi remeték csonka emléke keserűen tör az ég felé a reggeli fényben.

Tömör kőfal vaskos faajtaján távozunk.

A tó felett könnyű párák lebegnek, cserreg, kerreg, brekeg a vizivilág.

Szomororúan búcsúzunk a béke megszentelt helyétől.

A domboldalról az elhagyott Mária kápolna néz utánunk.

Aszfaltutakat keresztezünk, s fiatalos bozótosban visz az út,

Majd vékonytörzsű tölgyes egyenes útjain járunk.

Idegenek az erdő lényegétől a sorban ültetett fák.

Fuldoklanak, olyan sűrűn állnak, vigyázállásba merevedtek.

 

Vértessomlóra érünk, a Gerecse első falujába!

Földrajzinév káosz a Tatai árokban – suta történelmi csavar.

Az üres utcákon sok a szép ház, közöttük fenyők sűrű tűlombja integet.

Villanyoszlop és vezetékkötegek csúfítják a felújított harangtornyot.

Csaknem mindenütt így van. Légvezetékek tömege a falvak utcáin.

Talán majd egyszer eltűnnek az égből a föld alá.

Addig vigasztalódjunk a kicsiny parkokkal, a régiekkel, s a maiakkal,

a mívesen faragott kopjafákkal és a milleneumi keresztekkel.

 

Emelkedik az út, el-eltűnnek a jelek. Keressük a jó utat.

Olykor az elágazás előtt festették az m betűt, olykor a zarándok volt figyelmetlen.

Már jócskán bent járunk az öreg erdő közepén, mikor fakitermelés térít el.

Izzaszt a napsütés a délidőben, gőzölög a föld.

Háromszor vétjük el az utat Körtvélyespusztáig.

Oda már jelzetlen ösvényen érünk csak az égtájakat követve.

De szépek a szurdokok a Gerecsében, a szürke sziklák, az öles bükkösök,

a lombjuk között rezgő fények, az avar rőtbarna paplana felett.

A Mária szurdok keskeny mély csíkja kivezet Csákányospusztára.

Vége az erdőnek, a legelőn öreg fűzek törzse törik az idő súlya alatt.

Pihenőt tartunk, majd indulunk Koldusszállás felé.

Itt ágazik el a Mária Út fővonala az északi ágról, mi Esztergomon át vezet.

Erre tartunk, s hiába minden erőfeszítés, semmi jelet nem találunk.

Arra megyünk, ahol több a bakancsnyom. Szerettem a Winetou-t...

A nyomkövető logika elvezet minket Felsőgallára.

A kecses templomban a sekrestyés néni rendezkedik.

Jó vele néhány kedves szót váltani, megpihenni a hűs falak között,

imában erőt gyűjteni az utolsó szakaszhoz.

Feltöltekezve indulunk tovább. A vasútig könnyedén eljutunk.

Innen már gyerekjáték az autópályáig, gondoljuk.

Igaz van még egy domb közben, de a Mária Út jelzés gyakran feltűnik.

Olvassuk az útleírást is, úgy hisszük jó az irányunk.

Fáradunk már, mikor egy friss vadvédő kerítés mögött folytatódik az út.

Létra sehol. A Mária Út jel nyomán kívül indulunk, de zsákutcába jutunk.

Jó félóra felesleges kör után átmásszunk a kerítésen.

Hamarosan ismét kerítés állja utunkat. Újabb mászás.

Néhány száz méterre megint kerítés, de itt már kívül vezet egy ösvény.

Tetőre érünk, halljuk már az óriás kőbánya gépeinek dübörgését.

A jel teljesen elvész, de a leírás szerint a bányába visz fel a Mária út.

Onnan azután nincs gyalogút. A teherautók poros közelítő útján baktatunk.

Távolodunk az autópályától, Tatabánya felé visz a széles, poros földút.

Letérnünk derékszögben, a bányaút töltésén átmászva.

Nagyot huppanunk a tölgyesbe, s meredek oldalon bukdácsolunk lefelé.

De már nem bánunk semmit, közel az autópályaátjáró, ahol a kísérőautó vár ránk.

Csak egy keveset kell még kitartania remegő lábainknak - gondoljuk.

Nagyon közel hallatszanak már az autók, mikor drótkerítés előtt találjuk magunkat.

Magas, lehetetlen átmászni. Megyünk hát mellette, párhuzamosan az úttal.

Egyszer csak véget ér a kerítés. Szótlan csörtetünk tovább a sűrűben.

Ipartelepre érünk, néma épületek között széles betonút zárt kapu felé visz.

Masszív, magas kerítés őrzi a telepet, de kutyák még nem mutatkoznak.

Reméljük, hogy nem katonai objektum és mászni kezdünk.

Elsőre reménytelennek tűnik sérülés nélkül átjutni.

De találunk egy helyet, ahol be tudjuk akasztani lábunkat a vasakba.

Összeszedjük utolsó erőnket és átjutunk. Megmenekültünk a csapdából.

Vége a kalandtúrának. Elautózunk Péliföldszentkeresztre.

Közelebb nem volt szállás, de jó nekünk így.

A hegyek mögé lebukó nap még süti a Szalézi rendházat, mikor megékezünk.