TÁJMŰHELY

15. nap 2013. június 2. Bakonybél – Zirc

bakonybel_img_1302_resize
bakonybel_img_1311_resize
bakonybel_img_1323_resize
bakonybel_img_1245_resize
bakonybel_zirc_kozott_img_1252_resize
bakonybel_zirc_kozott_img_1259_resize
bakonybel_zirc_kozott_img_1271_resize
bakonybel_img_1310_resize
bakonybel_img_1312_resize
bakony_img_1324_resize
bakonybel_img_1314_resize

A szállásunk kapuja mellett állítják fel az oltárt.

Borostyán keretben Rubljov ikon virágdíszben.

A tízórás misét követi a körmenet.

Gyönyörű napsütés koronázza az ünnepet.

Vígan ugrándoznak az ünneplőbe öltözött gyermekek,

kezükben kosár, virágszirmokkal telve.

Érződik a közösség világiak és bencések között

a testvériség, az együvé tartozás, nem az elkülönülés

az Egyház eredeti szelleme, mit Krisztus örökül hagyott.

Nem bánjuk, hogy megengedtük magunknak a pihenőt a délelőttön.

Ajándék hogy megérezhettük Bakonybélben az istengyermeki összetartozást.

Pedig fekete felhők gyülekeznek az ég alján, amikor déltájban útra kelünk Nagytevel felé.

Erősödik a szél, de társam bíztat, hogy elkerül minket a vihar.

S valóban úgy tűnik, délre fordulnak a fellegek.

Nyomukban villámok fénye, s mennydörgés riasztja a hegyvidéket.

Növekszik bennem az aggodalom, de az elszánás erősebb.

Gyöngyviráglevelek szőnyegében halad az út felfelé.

Alig pár kilométert teszünk meg és esni kezd erősen.

Közelednek a villámok, sötétedik az ég, süvít a szél.

Fiatalos tölgyes törzsei nyüszítenek, megadón csavarodnak ágai,

kétségbeesetten susognak az orkán tépázta levelek.

Vissza-vissza csúszva erőlködünk tovább, majd a felhőszakadás jégesőbe vált.

Cuppog a bakancs a patakká változott hegyi ösvényen. Nem véd már a ponchó sem.

Az olvadó jég a nyakamtól folyik be ruhám belsőbb rétegeibe.

Dacolunk még mély csendbe burkolódzva egy darabig.

Nem csillapodik az eső. Ráz a hideg az emelkedőn is.

Keservesen megszületik a döntés: feladjuk Nagytevelt.

Belátjuk nem lehet zarándokúton visszafordulni.

Az égi üzenet nem is lehetne egyértelműbb.

A zarándokutat nem lejárni kell, hanem bejárni,

mindig előre haladva – fizikailag és szimbolikusan is.

Mit számít 1500-ból 20 kihagyott kilométer!

A konok ember persze nehezen ért meg olykor ily üzeneteket.

Mint egy vert had, úgy térünk vissza Bakonybélbe, reszketve a csuromvíz ruhában.

Zircig autózunk. Az alagsori szálláson hideg a fűtőtest.

Lassan felmelegszik, lassan rendeződünk mi is.

Átizzadt, száradó ruháink gőze terjeng a szobában.

Gyomromat szorongatja az elkeseredés.

Aztán tisztán előszivárog a gondolat: nem teljesítménytúrán vagyunk.

Megélni, megtapasztalni kell az Utat,

együtt rezdülni a világgal, önmagunkkal, a tájjal, a Teremtővel.

Részévé válni az élet összehangzó legszebb szimfóniájának

délidei napfény perzselésében, tomboló vihar zúgásában,

enyhe szellőben lágyan hajló fűszálak ritmusában.

Beljebb jutni önmagunk feltáratlan rétegeibe,

feljebb a magasabb szellemi dimenziók felé

és közelebb az emberekhez, a társainkhoz.

Meghallani saját igaz és hamis hangjainkat,

a Teremtő szavát, megérteni üzeneteit.

Észrevenni a szépet és a rútat,

s a feladatot, mit nekünk rendelt az Ég.