8. nap 2013. május 26. Kőszeg - Bük
- Részletek
- 2014. március 15.
Lelkesen kelünk útra a verőfényes reggelen.
Az első nyilak után nem találunk jelzést a városban.
A túristatérkép szerint tájékozódunk, a Kék túra vonalát követjük.
Régi bevált út, sokan járták már, gondoljuk.De tévedünk.
A nyomvonalat áthelyezték, s a mi térképünk régi.
Gyanút fogunk, hogy rossz az irány.
Az okostelefon térképén látjuk, hogy az országhatár közelében járunk.
Tettünk hát egy nagyvonalú kanyart.
Hosszú egyenes, homokos utakon szaporázzuk lépteink.
Meglepően nagy az autósforgalom.
A telkekre igyekvő helyiek rövidítenek az erdőben.
Ők ismerik a járást, mi pedig nyeljük a port.
Visszakeveredünk a Mária útra.
Újabb oszlopok, teli piktorgrammokkal.
Aprók a jelek, de ha szemüveget vettél, akkor sok minden megtudsz:
mi hány kilométer, hol mit találunk, milyen komfort várja a zarándokot a szálláson.
De kit érdekel mindez a kerek erdő közepén?
Mi csak azt szeretnénk tudni, hogy merre kell menni.
Az pedig sokszor titokban marad.
Most is visszasírom a Camino sárga nyilait.
Ott semmi sem kérdés. Tiszta a cél, világos az irány,
s ha letérnél az útról mindig van, ki visszavezet.
Itt semmi sem egyértelmű.
Már az sem, hogy zarándokút-e ez, vagy turistaút.
Nem érzem a Lélek áldását, de nem adom fel.
Leányom is csöndes.
A máriazelli lelkesedés szertefoszlóban.
A nap egyre erősebben süt.
Izzadság csorog a hátunkon.
Már épp erőt venne rajtunk a csüggedés,
mikor megérkezünk a Péruska Mária kápolnához.
Feltöltekezünk testileg- lelkileg.
Az ég kinyújtotta kezét a zarándokok felé, s lelket öntött belénk.
Mindig így történik – hol előbb, hol később,
de bizonyosan nem maradsz magadra a zarándokúton.
Még akkor sem, ha kedved szegi, s megbénít ezernyi földi baj.
Mindig kapsz erőt, mindig fel tudsz állni, újra meg újra tovább tudsz menni,
ha lelkedben nem vágod el szálat, mi a kegyelemmel összeköt.
A délután monoton telik.
Egyhangú erdőkben, egyenes utakon hangtalan lépdelünk.
A csepregi domboldal présházában népes társaság gyülekezik,
nem köszöntik az arra járókat.
A falu főterén senki sincs kívülünk.
Az újjávarázsolt tér szenvtelen ürességet áraszt.
Megpihenünk, majd továbbmegyünk.
Szenvtelen a lelkünk is, megérkezni vágyik.
A Kemeneshát síkjára értünk, alig hullámzik már a felszín.
A láthatárt fasorok keretezik üde vetések körül.
A faluszélen faragott fatábla Boldogasszony horgásztavat hirdeti.
A névadás szimbolikáján merengek.
Elvégre halászok is vannak a Szentírásban...
Megnézném, de utunk nem arra visz és nincs erőnk kerülni.
Lágy délutáni napsütés kísér minket Bükig.
Itt vár a lefoglalt magánszállás.
Modern fizetővendégszolgálat, egyszerű szobákkal a templom közelében.
Örülünk, hogy befogadtak. Egy éjszakára kevesen adnak szobát.
A szállásadók rendesen mit sem tudnak a zarándoklásról.
A templomba sietünk esti misére.
Ódon, faragott faoltár előtt fiatal pap.
Minden mozdulatán érződik a lelkes szolgálat.
Közösséget formál, buzdít, lelkesít, szervez.
Megszólítjuk és pecsétet kérünk a zarándokútlevélbe.
Csodálkozik, de nem mutatja, s a plébániára invitál.
Mi vagyunk az első Mária utas zarándokok életében.
Igaz Bük mellékágon fekszik.
A főúton nem volt szállás, ezért jöttünk erre.
Missziós tudatunk támad. Hírét visszük a zarándoklásnak.
Üzenetet kérünk az atyától. „Állhatatosság" mondja.
Boldogan zárom szívembe a szót.
Sokszor idézi emlékezetem, amikor fogytán az erőm.
Eljön a búcsú, s a találkozás órája.
Leányom és férjem hazaindul.
Fiam és egy ismerős zarándoktárs érkeznek.
Egy új szakasz kezdődik.
A nappaliban focimeccs dübörög.
Türelempróba.
Nehezen jön álom a szememre.
