47. nap II.25. augusztus 30. Gyergyószárhegy - Csíksomlyó
- Részletek
- 2014. április 20.
A szakácsnéni csodálkozik. Nem tudott rólunk.
A konyhában ültet le. Kisvártatva megérkezik a tulajdonos.
Mentegetődzik. Nem bánjuk, inkább őket sajnálom.
Hogy lesz ebből jövedelmező üzlet, ha nincs megbízhatóság?
De olyan nyíltszívűek és oly erős bennem az érkezés felett érzett öröm,
hogy semmi sem tudja beárnyékolni a bensőmben bontakozó derűt.
Hideg a reggel, és az égalján megint fekete felhők gyülekeznek.
Gyergyószentmiklóson már szemerkél az eső. Nem állok meg,
pedig gyönyörű a katolikus templom és ismerősök is vannak a városban.
Sokszor jártam itt, legutóbb tavaly a Székely zarándoklaton.
Akkor hegyen völgyön át gyalogoltunk két nap alatt Somlyóra,
most az aszfaltúton kerékpározom. Nem veszélytelen vállalkozás.
Sok arcát láttam a Gyergyói medencének, a legszebb tán vonatról.
A vasút töltése magasabban fut, gyakran felkapaszkodik a hegyoldalba.
Rálátást ad a falvakra. Felülről a barnás cserepek egységes képe látszik.
A vonatút megmutatja az udvarok szép faépítményeit, ólakat szénatárolókat.
Az útról a házakkal szembenézve már nem olyan egységes a kép.
Megjelentek itt is a rikító színek, otrombák harsogják az értékvesztést.
De még sok épület van, mi őrzi az eredeti formákat, arányokat, színeket.
Miként lehetne ráébreszteni az itt élőket, hogy milyen kincsük van?
Hogy egyedül ők őrizhetik meg. Most már nincs diktatúra, ami uniformizál.
Ma már a diktatúra utóhatása él az emberek torzult értékrendjében.
Ez talán nagyobb veszély. Látjuk mi veszett a gulyáskommunizmusban.
Lehet, hogy most a harmadik évezred elején vész el Erdély építészeti öröksége?
A szemünk láttára tűnnek el a százados fakerítések, elkorhadnak a faházak,
s helyettük a nyugatot torzítva másoló, csiricsáré modern házak nőnek ki a földből.
Spanyolhonból visszatért vendégmunkások mediterrán házakat építenek a Kárpátokban!
Nézem a domboldalakat. Erdőtlen lágy hajlatokon szórványban fenyők állnak őrt.
Az ősi pallagokon nem szántanak már, erdő is, legelő állat is kevés.
A medencetalp tocsogósait kiszárították, parlagok terpeszkednek gyomosan.
Sok a fát szállító teherautó, hosszú fenyőrönkök utaznak külországokba.
Egyre több az erdőtlen hegyoldal. Nagy házak épülnek. A jövő kiárusíttatik.
Marosfőre érek. Az Olt és a Maros vízválasztója, Gyergyó és Csík határa.
Turisztikai központ kezd kibontakozni a hágón. Nem érzem a rendet, a rendszert
a hagyományt itt sem az építészetben. Nincs vendég sem elég a szállásokon.
Mi lesz veled Székelyföld? Mi adja jövőd létalapját? Most tűnik el az ősi gazdálkodás?
Csíszentdomonkos hosszan nyúlik az út mentén. A templomhoz kanyarodom.
Szép fehér épület. Tiszta nemes formák, arányok. Amíg áll, addig van remény.
A közelében született Márton Áron. Ma 127 éve. Emléknapot tartanak a faluban.
Nem tudtam róla. A misét épp lekéstem, de a konferencia még tart, tudatja
egy népviseletbe öltözött asszony. Útbaigazít és kisvártatva megtalálom a faluházát.
Valaki a nevemet kiáltja. Egy kedves régi ismerős, ma alpolgármester.
Csodálkozom, hogy megismert távolról, kerékpáron. Nem tudott az utamról.
A zarándokút kis csodája. Jólesik a találkozás a kávé és a kürtőskalács.
A konferenciára nem ülök be. Nem zarándokprogram. Épp az ellenkezője.
A sok öncélú konferencia elől menekülök a zarándoklásba, a szabad ég alá.
Márton Áron persze más. Ő szimbólum, a megtörhetetlen hit, a székely identitás,
a megmaradás jelképe. A róla szóló rendezvénynek súlya van az itt élők számára.
Öröm, hogy őrzik az emlékét. De ez most nem nekem szól, a Somlyóra igyekvőnek.
Márton Áron nem a zarándokoké, ő a tanítók, a tanulók, a földet gondosan művelők,
a hagyományokat őrzők, a megmaradásáért küzdők, az otthon helytállók példaképe.
A zarándoknak is haza kell térnie, megújulva, megérlelődve, bölcsebben,
Az Út ajándék, még a nehéz Út is az. Más emberként tér haza a zarándok.
Rálátással mindennapi életére, rálátással a térre és időre, a lényegesre és a lényegtelenre.
De akkor Csíkszentdomonkoson nem gondolkodom nagy dolgokon.
Látom az ismét feketébe forduló eget és elindulok az utolsó 24 kilométerre.
Most már vonz Somlyó! Csaknem elképzelhetetlen tempóban haladok.
Megtapasztaltam milyen, amikor szárnyakat kap az ember.
Kettészakadt felhők közötti napfénysávban gurulok könnyedén.
Lejtőn felfelé sem lassulok. Kétoldalt a hegyek felett zuhog az eső.
Látom a vízfüggönyt a napsugarak mögött és a fényes kék sávot az égen.
Somlyó felett kezdődik és az út mentén húzódik, ahol én haladok.
Isten vigyáz a zarándokokra, ötlött fel bennem élesen a Camino
első napjának gondolata, ami megvédett mindvégig az Úton.
Most megint nagyon erősen érzem a felém áradó kegyelmet.
A felhők mindinkább széjjelhúzódnak, a napfényes táj kitágul.
Fehérszürkén szikrázik Csíksomlyó kegytemploma az érkezésemkor.
A belsejében csendesség. Kevesen vannak a Napba Öltözött Asszony lábánál.
Időtlen mosollyal néz le rám, a végtelen sejlik fel a tekintetéből.
Beborít a béke, lehull minden aggódás, érzem, amint szublimál lassan
a szívemből a nehézségeket legyőző elszántság, a terheket viselő keménység.
Megpihenhetek, lehajthatom fejem az Égiek ölébe, érzem megsimogatnak,
mint fáradt dacos gyermeket, aki megadón kitárja a lelkét feléjük.
