42.nap II.20. augusztus 26. Zsibó - Dés
- Részletek
- 2014. április 15.
Elmélázunk a múlt dicsőségén a kastély láttán.
A pompás épületen új tető, omló falait felújítják.
Megmenekül majd a matéria, de visszasugározhat-e
ránk lakóinak szelleme is majdan újra?
A szépség egy szeletét szívembe zárva mélabúsan
indulok a narancsbarna reggelen Dés felé az
„Arany útján", nemesfémbányák nyomában.
Varázslatos völgyben terebélyes bükkök
húzódnak ki kereken az erdőből a legelőre.
Faragott faoszlopokon feszületek sora tűnik elő
kertek és mezők szélében, terebélyes fák alatt.
A kiszáradt folyómederben lovas léptet.
Kicsiny öreg házak sorakoznak a falvakban.
Ünneplőbe öltözött asszonyok az utcákon
templomba igyekeznek, Szent liturgiára.
Behúzódom, leülök az asszonyok padjába.
A búcsúzáskor kis cipót nyomnak a kezembe.
Nem kérdezik honnan jöttem, ki vagyok.
Testvérré lett idegen vagyok, aki velük ünnepelt.
Öröm járja át a szívem, mosolygósan búcsúzom.
A dombtetőn a katolikus templom maradványa
a pusztulás látlelete tűnik elő ellenpontként.
A hajlatban juhász tereli a népes nyájat kiégett legelőkön.
Haragoszöld bükkök virulensen húzódnak a dombtető felé.
Visszatekintve a katolikus templom fehér felkiáltójelként
mutat az égre a völgytengelyből kiemelkedő magaslaton.
Mindenhonnan látszik. Központ volt egykoron.
Ma már csak torzó. Eltűntek a hívek a vidékről.
Felfelé visz az út a hágóra. Nehéz erőpróba.
Lassan, minden erőmet összeszedve jutok előre.
A hágó útkanyarulataiban lágyan fekszik lábaim
alá a selymes, rozskalász színű, lebbenő táj.
A tető felé sűrűsödnek a sötétzöld erdők pomponjai,
s komor szürkébe vonják a vidéket a beúszó felhők.
Átfújja a lelkem a szél a lejtmenetben. Didereg,
s mélyén ott lapul a megadó szomorúság.
Vándormadár Erdély földjén.
Fehér udvarház dúdol csendesen fehér kőkerítés mögött
szelíd hangját elnyomja az új házak hangzavara.
A mezőben parlagok kócos foltjai, jólfésült szántók
és kaszálók dombra felfutó egyenes csíkjai váltják egymást.
Bokrosok és ágaikat nyújtogató magányos fák védik a termést.
A délutánban a Szamos hűvös lehelete érzik az út mentében.
A hajdani sóút vize komoran hömpölyög partjának kőfalai között.
Dés gótikus templomának sudár tornya a domb magasáról nyúlik az Égbe.
Körben kovácsoltvas kerítés, kapuja mögött virágoskert díszlik.
A szentéj falai fordulnak a város felé, alatta park kúszik le a Főtérre.
A ferences kolostor a domb alján, világi épület mögött rejtőzik.
A kapualjon át jutunk a barokk templom és rendház fogadóterébe.
A barátok szívélyesen fogadnak, misére és vacsorára invitálnak.
Idős atya a belső kert pompás virágai között mesél a régi időkről
és reszketeg éneke időtlenné varázsolja a teret az estében.
