35.nap II.13. augusztus 18. Sajópálfala - Mád
- Részletek
- 2014. április 08.
Másik úton próbálkozunk, ahol úgy tűnik tovább tart az aszfalt.
Szép a reggel, szépek a puha párába burkolódzó távlatok a magaslesen.
Sűrűsödnek az akácok és a dombtetőn egyszerre elfogy az út.
Látszik már Szikszó, a tízórás misére terveztük odaérni. Hisszük sikerül.
Erdőbe kanyarodunk és ott még fut egy ösvény, de egy gumikerék megint leereszt.
Gyalogosan folytatjuk az utat, majd a mezőn régi parlagokban eltűnik a nyom.
Derékig érő fűben gázolunk, csapásunk magassásos, szedresbe vész.
Nem kikerülhető, át kell jutni rajta. Még szerencse, hogy száraz.
Kerékpárral nehéz vergődés után szántóföld széli földútra érünk.
Megszenvedjük az Utat, de nem adom fel, most már csak azért sem.
Bánt, hogy leányom, aki csak pár napra jött, épp ilyen csínbe került.
De jól viseli, nem panaszkodik. Örül, hogy nem akadt vaddisznó az utunkba.
A szántóföldön traktor szánt, nagy porfelhőt kavarva. Jó tájékozódási pont.
Férjem így megtalál minket hamarosan. Gumit szerel, de most már új külsőt is.
Mi addig megpihenünk, energiát merítünk a friss gyümölcsökből.
A misét lekéssük Szikszón, már a Miatyánkot mondják, mire odaérünk.
Aggódva megyünk tovább a Hernáddal párhuzamos földúton,
de baj nélkül eljutunk Halmajra. A nap egyre forróbban tűz, az utcák üresek.
Innen már aszfalton folytatjuk utunkat, biztonságosabb, akác-mentesebb.
Kellemes a menetszél, szép a pasztelszínű Hernád-völgyi táj.
Gyorsan Kiskinizsre érünk, kitérőt teszünk a templomhoz, majd
átkelünk a folyón és Hernádkércs templomának tövében megpihenünk.
Felsődobsza felé vesszük az irányt és felkapaszkodunk a folyó menti dombra
Az elágazásnál sötét tekintetű alakok mérnek végig minket, majd autóval követnek.
Az emelkedőn nincs esélyünk eliszkolni a biciklikkel.
De nem esik bántódásunk, az öreg autó elporzik mellettünk.
Egy faluszéli házba igyekeztek. Elnyeli őket a kaotikus udvar.
A dombtetőn elfut a szem a Hernád-völgyében a békebeli lankás vidéken.
Megérkezik a férjem, biztonságot ad, hogy van férfi is a közelünkben.
Hosszú egyenesen visz tovább az Út, az enyhe lejtőkön szinte repülünk.
A szalmabálák szabályos mintában sorakoznak a földeken.
Keleten szőlővel borított lankák tűnnek elő, az égre vulkáni formák rajzolódnak.
A Zemplén sötétkék hegyeinek tövében a Sátor hegy alatt már látszik Abaújszántó
Tokaj-hegyalja északnyugati kapuja szelíden simul rá a lankás lejtőaljra.
Nem messze Tállya tornyai és kőbányái bontakoznak a délibábban.
A hegyaljai mezővárosok gyöngysorként fűződnek fel a vulkánok lábára.
Az aszfaltút mentén ég a tarló, óriási füstfelhő gomolyog, de átjutunk.
Gépiesen tekerjük a pedált, fogytán az erőnk. Nem enyhül a Nap heve.
Tállyán erőt merítünk az utolsó pihenőn és remegő lábakkal indulunk tovább.
Végső erőtartalékainkkal felküzdjük magunkat még néhány emelkedőn.
Száraz, fáradt a táj is, mint magunk, a történelmi borvidéken aszály utáni fátyol ül.
Igaz sok szép régi házat felújítottak, új szőlőtelepítések is akadnak bőven,
mégsem érzem a lelkesültséget, mint korábban mindannyiszor, amikor erre jártam.
Elcsigázott vagyok, elfogyott az erőm. Leányomon is ezt látom, rajta még inkább.
Kimerülten nyúlunk el Mád katolikus temploma előtt a koraesti érkezéskor
a bronz Mária szobor mögötti füves dombon. Körülvesz a Szűzanya oltalma.
Felújított pincék vágódnak a hegy oldalába a felfelé futó utca mentében.
Körülölel a tér, hűs fuvallatok osonnak a hegy felől a házak közé, megsimogatnak lágyan.
