TÁJMŰHELY

34.nap II.12. augusztus 17. Kács - Sajópálfala

kacs_img_2789_resize
kacs_img_2798_resize
kacs_img_2807_resize
kacs_utan_img_2817_resize
mocsolyas_img_2828_resize
mocsolyas_img_2831_resize
kisgyor_img_2836_resize
kisgyor_img_2840_resize
miskolc_img_2850_resize
miskolc_img_2858_resize
miskolc_img_2867_resize
miskolc_img_2870_resize
miskolc_img_2874_resize
miskolc_img_2878_resize
sajo_img_2879_resize
sajopalfala_img_2882_resize
sajopalfala_img_2896_resize

Kristálytiszta fényben fürdenek a házak, a templom,

a fakereszt, s a forrás, mellette kékruhás Mária szobor.

A Mária út jókora kerülőt tesz a domboldalon, öreg tölgyesben.

A turistaút rövidebb lett volna, de akkor még próbálok a Mária úton maradni.

A GPS sokszor járhatatlan útra visz és a festett jelek esetlegesek.

Mint a mesében, mondta valaki: hol volt, hol nem volt...

Utólag mindig kiderül, hogy a hagyományos túrajelek a legmegbízhatóbbak.

De nincsenek mindenhol, így el is tévedek újra Vízfő után.

 

Feszülten a kerülők és az útkeresés után, sokára érkezem Mocsolyástelepre.

Itt találkozom férjemmel és leányommal, akik rátaláltak a házaspárra,

kik évek óta fogadják már a Mária utas zarándokcsoportokat.

Az asszony Erdélyből való, ő is tervezi, hogy elgyalogol Csíksomlyóra.

Addig a vándorokat segíti, így válik részévé az Útnak, így avatja zarándokúttá az ösvényt.

Kertjükben vidáman virít a sok virág, a nyárikonyhában hűs árnyék ad menedéket.

Elhalmoznak minden jóval, kedvességgel, igaz én inkább csak csendességre vágyom.

Elsétálunk a lakóházban berendezett kápolnába és az asszony énekel nekünk.

Könnyeket csal a szemünkbe a reszketegen zengő népének a búcsúzás előtt.

 

Kerékpárral indulok tovább. Az emelkedő után hamar Kisgyőrre érek.

Szeretnék lassabban járni, elbámészkodni a gyümölcsös lankákon,

de hosszú út áll még előttem és a délelőtt sok időt vesztettem.

Csak néhány fényképet készítek és tempósan gurulok tovább Miskolcra.

Forgalmas út padkáján reménykedem, hogy épségben elérem a várost.

Gyorsan Görömbölyre érek, a görög templomban esküvő, épp a szentbeszéd hallik.

Szívembe zárom a szép gondolatokat az egyé válásról, az önátadásról.

Mennyire másról szólnak ma a házasságok, mennyire kevesen képesek lemondani

az önérdekű pillanatnyi boldogságról egy nagyobb jó, egy távlatosabb cél érdekében.

A pillanatot teljes szívvel átélő figyelő lélek és a carpe diem összecsúsztatásán,

a most hatalma és a távlatos megfontoltság ellentmondásain elmélkedem,

amikor rózsaszínre festett templom körüli kis oázishoz érek. A kapu nyitva,

megpihenek a gyönyörű kertben, imádkozom a templomhajó rácsa előtt.

Az öreg fák alól kibukkan a szép paplak. Csendes a hely, csak a kertész kapirgál.

Örül a szívem, hogy ily csodahelyekre bukkanhat a zarándok kis hazánkban.

Becsengetek és bizakodva pecsétet kérek a zarándokútlevelembe.

Idős asszony ridegen elutasít. Szégyellje magát, szakad ki keserűen a számból.

Rámrivall, hogy szégyelljem magam én, micsoda zarándok vagyok.

Bizonyosan más, mint az ő képzeletében élő búcsújárók csapata.

Leforrázva állok ott, döbbenetes a rosszindulat és a zárkózottság.

Majd előveszek egy emléklapot, amit a zarándoklatomról készítettem.

Ráírom, hogy szomorúan távoztam a helyről, s bedobom a postaládába.

Talán eljutott az atyához és a következő zarándokot már emberségesebben fogadják.

A deszkatemplom felé tartok. A jelek az Avasra vezetnek, majd eltűnnek.

A GPS nyomvonal megint eltér a festéstől. Fogalmam sincs hol az Út.

Megmásztam a hegyet, késő van, nem keresem a deszkatemplomot tovább.

Legurulok a hegyről, bejutok a belvárosba, de minden rosszul alakul ott is.

El innen, Miskolc most nem fogadott be, vagy én nem fogadtam be a várost.

A görögkatolikus templom nyitva, megállok, megbékélek az imában.

 

Hosszú egyenes aszfaltút mellett kerekezem Szirmabesnyő felé a Sajó völgyében.

Letérek a főútról, a Sajó felé tartok. Csendes itt a vidék, csak varjúk szemezik a vetést.

Enyhült a délutáni forróság, élesebb az alacsonyan járó Nap narancsfénye.

A folyóhát dombjára szőlők, erdők és rétek mezsgyéi rajzolnak tompa csíkokat.

Hat órát harangoz messze zengőn a templomtorony, amikor Sajópálfalára érek.

Aranysárgán tündököl a kegytemplom a dombtetőn, sugárzik belőle az áldás.

Feledteti a hosszú nap minden próbatételét. Lehull a fáradtság törődött tagjaimról.

Férjem és leányom megkönnyebbülten, kis büszkeséggel fogadnak. Aggódtak értem.

A paplak kertjében nyárbúcsúztató ünnepre gyűlt össze a falu népe.

A parókus atya és az emberek derűsen, örömmel üdvözölnek. Már vártak.

Nem csodálkoznak, hogy egyedül járom az utat. Ismerős nekik a keleti zarándoklelkiség.

Mennyi tudás és tudatlanság van bennünk, minek nem ismerjük a forrását.

Létezhet, hogy a görögkatolikus léleknek a csendes, magányos vándorlás való?

Bizonyosan van szerepe a hagyományoknak és a lelkiségnek.

Otthon éreztem itt magam, a kedves nyitott emberek között,

a szépséges templomban, a zarándokszállón, mit nemrégiben alakítottak ki.

Ők sem voltak a Caminon, de mégis tudták hogyan csinálják jól.

Tudják, hogy a befogadó szeretet az egyetlen szabály.